Keresztelő János ma a pusztából szól hozzánk. A választott nép 40 évig vándorolt a pusztában. Illés 40 napig vonult a pusztában a Hóreb hegyéig. Jézus is kivonult a pusztába, ahol kísértéseket kapott. Ahhoz, hogy más helyre érkezzünk, ismeretlen pusztaságokon is át kell kelni. Ki kell mozdulni.
    A pusztaság a magány helye is. Meg kell vizsgálni az életünket a pusztában, ahol nem másokhoz, hanem Istenhez kell mérni az életünket.
    Kísértések vannak körülöttünk és a bensőnkben is. Mások felé nem mutatja jó lelkű ember a saját lelki szárazságait. Fontos, hogy tudjuk a magunk kísértéseiről, kiszáradt részeinkről. Nem vagyunk képesek életünk minden területét gondozott kertként művelni. Van ahol, csak Isten adhat harmatot a lelkünk sivatagában. Ujjongjon a puszta, mert kivirul Isten segítségével.
    Le kell számolni a hamis álmainkkal. Szembe kell nézni velük. Tudnunk kell róluk. Mert ha tökéletesnek gondoljuk magunkat, akkor másoktól is a tökéletességet várjuk el. Így állandóan csalódni fogunk! Ha azonban saját bűnbánatunkban felismerjük az emberi esendőséget, akkor rádöbbenünk, hogy a körülöttünk élő emberek sem mindenhatóak. Nem az emberektől várjuk a boldogságot, hanem Isten felé leszünk nyitottak.
    A földi vágyaink fölfelé húznak, ha újra és újra rádöbbenünk többre vágyunk. Ez sem elég és az sem elég, hogy az örök végtelenre vagyunk teremtve.
Tartsunk ki a lelki úton és így juthatunk zarándokutunk céljához Istenhez.